Szabó Ádám

„Tudod nem értettem mi a fájdalom, egészen addig, míg egy alig nagyobb vasdarab mint a körmöm, kioltott egy emberi életet.”
1996. január elsején születtem, még Miskolcon, egy kórházban… Apám Szabó Dániel magyar válogatott labdarúgó, anyám Tímár Katalin országos bajnok úszó, bátyám pedig Szabó Dániel szintén focista volt. Kisgyermekkorom boldogan kezdődött, hiszen egy nagy családban éltünk, jó körülmények között, boldogan. Nem voltunk szegények, de hát annyira gazdagok sem. Apám akkoriban egy országszerte ismert focista volt, és anyám pedig egy országos bajnok úszó. Sportos családba születtem, ez nem is vitás, hiszen mindenki valamilyen sportot űzött már születése óta.
A bátyám és én fociztunk már egészen 4 éves korunk óta… Persze ő idősebb is, és jobb is volt, mint én ,de ez engem soha nem zavart, hiszen nem voltam irigy rá. Vidám gyermekkorom volt, az óvodába is vidáman jártam, az általános iskolába is, hiszen sok barátom volt, imádtam focizni, a családomat is szerettem. Az első csókomat is itt szereztem, még azt hiszem hatodikban… Lehet hogy ez egy fiúnak nem jelent sokat, de én olyan fiú vagyok akinek ez sokat jelent, hiszen akkor egy két évvel idősebb csajtól szereztem, szóval, akkor erre vertem a mellkasomat.
Persze otthon mindig arra tanítottak, hogy ne legyek nagyképű és önző, amit azt hiszem sikerült is teljesítenem, hiszen a kamaszkor sem változtatott nagyképűvé.. Kiskoromban még Miskolcon kezdtem focizni, és egy bizonyos napig ott is maradtunk… Én iskolában voltam, a bátyám pedig otthon ült betegen. Kiment az udvarra, és a szomszéd, aki éppen akkor drog plusz alkohol hatása alatt volt, a másik oldalon hadonászott a puskájával… A bátyámnak esélye sem volt a menekülésre, hiszen ahogy a szomszéd meglátta, egyből három golyót eresztett belé… Anyám aki elsőnek hazaért, meglátta, és hívta a mentőket, a rendőröket, aztán felakasztotta magát… Engem azonnal hazahívtak a suliból, és apámat is az edzésről… Anyámat és a testvéremet nem tudták már megmenteni… Nem tudom apám hogyan vészelte át ezt az egészet, de ezért mindmáig hálás vagyok neki, hogy ő nem hagyott magamra.
Az eset után magamba roskadtam, és többé nem éreztem olyannak a világot, mint előtte… A focit is abba akartam hagyni, de apámnak köszönhetően ’túlléptem’ valahogy ezen az időszakon… Pont akkor történt ez, mikor elvégeztem az általános iskolát…
Ősszel Budapestre költöztünk ketten, apum újra focizni kezdett, és én pedig a Szent Johannába járok . Itt ismertem meg a legjobb barátomat Csabát is… Remélem itt jobb életem lesz, mint Miskolcon volt, és végre rámtalálhat a… Jobb élet… De bocsi, hogy ilyen röviden beszéltem magamról, megyek a Honvédhez edzésre...