Nagy Máté - asszem kész :)

Bemutatkozás? Mindig gondot okozott. Valahogy nem szeretek magamról órákig fecserészni és igyekszem szűkszavú megnyilvánulásokat tenni szerény személyemmel kapcsolatban. Anyukám egész kiskoromtól kezdve bíztatott a nyitottságra, de nem fogott meg különösebben. Ha valaki flegmának és makacsnak gondol, igaza lehet, de nem ismer igazán, aki csak ennyit lát belőlem. Azokkal, akik megérdemlik, igenis szépen eltársalgok, bár az ilyenből kevés van. Életem során összesen talán 3 igaz barátot tudnék felsorolni, ők mindig kiálltak mellettem és fordított esetben rám is számíthattak. És velük mi történt? Elmesélem a történetem és minden kiderül…
Szóval… Nagy Máté vagyok, 1995. augusztus 15-én születtem Győrben. Két húgom van Bianka és Niki, akik ikrek és 3 évvel fiatalabbak nálam. Apu és anyu Bécsben találkozott az egyetemen. Anyukám itt tanult és apám vendég diákként jött át az utolsó évére. Párszor csak szemeztek az előadóban, de egy hosszú és unalmas óra után apu vette a bátorságot és megszólította. Csodásan telt el a félév hátralévő része és szinte minden szabad percüket együtt töltötték. Anyám kijárta az egyetemet (mivel a megismerkedésükkor még csak másodéves volt) és még azon a nyáron összeházasodtak. Igazi idillikus kapcsolatban éltek, tehát az én érkezésem várható és örömteli eseményként hatott a szüleimre.Talán el is kényeztettek, de nem bánták, mert a kis szemük fényének boldogságát tartották a legfontosabbnak. Mikor kicsit már megnőttem fontolgatták, hogy vállalnak még egy gyereket, a húgaim születése viszont eléggé megrendítette őket. Egy kislányra számítottak, de, ehelyett kettőt kaptak. Ekkor még úgy gondolták megbirkóznak ezekkel a nehézségekkel. Azonban a két kislány túl nagy felelősséget jelentett nekik és az még hagyján, hogy engem „elfelejtettek”, egymásra sem maradt idejük. Apu mindig dolgozott, anyut pedig lekötötték a lányok. Akkoriban igen sok problémájuk volt és rengeteget veszekedtek.
Nagyjából 6 éves lehettem, mikor apu úgy döntött elköltözik Pestre.” Munkát kapott” – ezzel indokolta a dolgot, de én tudtam az igazságot. Elég nagynak tarthattak már, hiszen apukám bőröndjei között tébláboltam, mikor hozzám szegeztek egy kérdést. „- Te is mész Apuval?” – hirtelen kellett döntenem és egyik szülőmet sem akartam megbántani. Asszem ez az egyik (vagy talán egyetlen) előnye az elfeledettségnek, komolyabbá teszi az embert, mert sokat tud gondolkozni a fontosabb dolgokról. „- Megyek” – böktem ki alig félpercnyi gondolkodás után. Anyunak amúgy sem lett volna rám ideje az ikrek mellett és szeptembertől, pedig elkezdtem az iskolát, amit Budapesten sokkal jobbnak képzeltem.
Jobb az élet a fővárosban. Első osztályban is rájöttem, hogy csak a képzeletemben létezett ez a változat. Az oviban is csak 1 jó barátom akadt, de ez talán még rosszabb lett az általánosban. Sokan piszkáltak, mert anya hiányában néha furcsán öltöztem és kezdett a viselkedésem is megváltozni. Az otthoni dolgokban kénytelen voltam önállósítani magam, mert másképp aligha boldogultam volna.
Egy-két baráttal és magányos délutánokkal teli 8 évem zárásaként sikeres felvételit írtam a Szent Johanna Gimnáziumba, ahol minden esélyem megvolt a beilleszkedésre. Nem tagadom, kicsit féltem a középiskolától, de pozitív csalódás ért. Találtam (ugyan csak) egy embert, akivel végre közösen csinálhatok mindent, amit szeretek. És így kezdeni a végzős évet elég megnyugtató.