Ben is a fucking ginger princess ;; kész

Fogalmam sincs, miért voltam évek óta biztos abban, hogy a sikereimet csak akkor zsebelhetem be, ha 17 évesen kiadok egy best hit lemezt, ami egy hét alatt bearanyozódik és 1000 twitter követőm lesz. Nagyjából legalábbis ez az álomkép, amivel ébredtem és keltem. Plusz tudni akartam, hogy másnap úgy kelek, hogy jobb lesz. Majd hirtelen azok az osztálytársaim kedvelnek, akiket én magam eddig utáltam és kiskirály módjára enyém lesz a gimi. Szép ábrándok, nem igaz? De az ember egyszer felébred és rájön, hogy mindent kockáról kockára kell felépítenie, és nem lehet olyan hatalmasat ugrani, hogy elérjük a felhőket. Tudni akartam a helyemet a világban, és feljebb tornázni magam azon a bizonyos ranglétrán. De rájöttem, hogy benne lenni a diákok azon mondhatni vastag krémjében, akik népszerűek nem feltétlen jelenti azt, hogy az ember igazán boldog is. Kétlem, hogy ott közöttük köttetek-e valaha valódi barátságok anélkül, hogy kibeszélték vagy elárulták volna egymást a hátuk mögött. Abban sem vagyok biztos, hogy a kapcsolataik alapszanak-e máson, mint társadalmi megítélésen és testiségen. Az érzelmekről esetükben extrém módon nem beszélhetünk. Mondjátok, hogy nincsen igazam, és bizonyítsatok! Számomra addig is ti, gyönyörű emberek, hiába vagytok menők és gazdagok, csak a társadalom legalja maradtok.
Le kell szögezzem, hogy a mai napig nem történt semmi olyan érdekes életem eddigi 20 éve alatt, ami miatt megérné kalóriákat pocsékolni a billentyűk lenyomogatására. Valami rémesen átlagos életet élek, és még egy kósza vámpír vagy árnyvadász meg nem változtatja ezt, így is marad. Azért persze még mindig reménykedek, hogy belefutok Megan Fox alteregójába suliból hazafelé, de minél több gyertya lesz a szülenapi tortámon, annál kevesebb esélyt látok erre. Ahogyan a roxforti levelemet sem kaptam meg soha – bát még rájöhetek, hogy egyszerűen csak egy csiga hozza nekem Skóciából galamb helyett, ezért késik – úgy vagyok egyre határozottabb abban, hogy az én természetfölötti szerelmemet sem fogom megtalálni soha, egyik sikátorban sem.
Ember, nem tudok zene nélkül írni. Ez vagy rossz, vagy jó, de szerintem inkább csak zavaró. Főleg mert ebben a pillanatban az ujjaim gyorsabban püfölik a billentyűket, mint amilyen ritmusban a Shinedown Call me a sinner call me a saint dala szól, és ez okozza a hangok kakofóniáját a fejemben. Sebaj, egyébként sem szándékoztam olyasmiről írni, ami nem jön ösztönösen, vagy amin gondolkodnom kellene.