Lea ~ the Phoenix

Könnyes volt a búcsú, de nem számított, el akartam hagyni már ezt a helyet. Nem a barátaim miatt, mert ők hiányozni fognak, hanem inkább anyától akartam messzibb kerülni… Kikerültem végre a szürke hétköznapok idegesítő monotonjából, új embereket, új helyeket, és új tapasztalatokat szerezhetek magamnak. Az életem egy véget nem érő gubanc, amit talán sikerülhet kigomboznom.
Ki hinné azt, hogy apám ilyen messzire akar kerülni anyámtól? Egy teljes óceánt hagytunk magunk mögött, de mindegy, a lényeg azon van, hogy új élet.
Hetek óta itt vagyunk, nem olyan rossz, mint gondolná az ember, de az agyamat se dobom el érte. Minden nap ugyan azt csinálom, bemegyek a suliba, végig szenvedem az órákat, majd hazajövök és nézek ki a fejemből. Viszont az idegesítő szomszédom, állandóan zaklat, és az is kiakasztó, hogy a szobája ablaka az én ablakomra néz, ezzel minden reggel meglátom a kisfiúsan vigyorgó képét. Nagyobb nálam, sokkal, és kissé félelmetes is. Bár azt hallottam, hogy a lányok körében igen… meghatározó egyéniség. Számomra csak egy nagyszájú, beképzeltem fiú, akinek csak az számít, hogy megdöntsön annyi lányt, amennyit tud. Utálom az ilyen fiúkat. A reggel a szokásosnál is borzalmasabban indult, mint eddig. Legalább tudtam, hogy apa elvisz, és nem kell egyedül kószálnom, vagy felülnöm a buszra, nem akartam, és nem is akarok. De ma nem ért rám, szörnyű volt. Lassan haladtam a szokásos előkészületekkel, bár annyi szerencsém volt, hogy nem kellett uzsonnát tennem magamnak. Egy igen egyszerű ruházatot öltöttem magamra, nem szeretném felhívni a figyelmet rám.
Majd lassan próbáltam elhagyni a házat, reménykedtem benne, hogy nem kell találkoznom a szomszéddal.
-Na, mi van Csipkerózsika, apuci nem ér rá elvinni a popsidat? – hallottam hátam mögül a mély, cinikusan csengő hangját, és hozzá fordulva vettem észre elégedett vigyorát, ahogy végigmért engem, többször is. Szánalmas, teljes egészében. Nem válaszoltam neki, nem akartam lecsúszni az ő szintjére, elvégre nálam egy beszélgetés úgy kezdődik, hogy Szia! De nála nem, miért is kezdődne úgy? Gyors léptekkel akartam elhaladni mellette, de erre ő megfogta a karomat, és ujjaival megszorították azt.
-Ha jól akarsz járni, és nem akarsz lötyit kapni az arcodba azt ajánlom, hogy vegyél vissza. – mondta égető barna szemekkel, miközben felém tornyosult a 178 centijével.
-Engedj el, nem érdekelsz sem te, sem pedig a bandád, akikkel nagy menőnek hiszitek magatokat. – vágtam oda epésen, majd kiszabadítva karomat elindultam a suli fele.
-Ezt még megbánod kislány! – kiabálta utánam mérgesen, én meg próbáltam meg sem hallani.
Reménykedtem benne, hogy a továbbiakban elhanyagolhatjuk egymást, és soha többé nem látom a jó fej Rómeót a szomszédból, de megint tévedtem, mint mindig.
Már majdnem beértem az iskolába, és tényleg kezdtem hálát adni a fentieknek, de egy erős kéz kapott el, majd behúzott az iskola legeldugottabb részéhez. Köpni, nyelni nem tudtam abban a pillanatban, de legszívesebben megtettem volna, egyenesen az arcába. Hogy jön ő ahhoz, hogy csak úgy berángasson ide? Egyszerűen kiakasztó ez a srác, és ha elveszi a kezét a számtól, akkor biztos, hogy el is mondom neki.
- A francba! Mi a szart csinálsz? – kiabált rám, miután megharaptam a tenyerét. Utálom, ha az emberek ilyenek, egyszerűen utálom őt is, meg az egész bandáját. Hogy lehet valaki ennyire arrogáns? Azt hiszi, hogy azért mert őt tartják a legjobb pasinak a suliban, és a foci csapatban is benne van már nagy ember. De helló kis csillag! Ez nem mindenkinek jön be!
- Mit gondolsz ki a fene vagy? Miért kötsz állandóan belém? – kérdeztem ingerülten, miközben körbenéztem. Még soha nem voltam az iskola legeldugottabb részébe, de nem is nagyon vonzott. Hallottam, ahogy becsengetnek, és lassan hal ki a folyosó, hogy bemenjenek órára. De mi még mindig itt kint álltunk, mint két nem normális, és engem zavart, hogy itt állok vele. Gyors megfordultam, és elkezdtem szaladni, ahogy a lábam bírta, miközben hallottam a hangját, ahogy utánam kiabál, majd a gyors lépteit, amiket próbáltam nem figyelembe venni.