McDonald's

***

Ha azt mondanám, hogy unom az életemet, csak azért, mert a napjaim kilencven százaléka abból áll, hogy felébredek-berugok-alszok, akkor életem legnagyobb hazugságainak egyikét ejteném ki a számon. Nem mintha nem lenne mindebben valami beteges irónia is: mintha másra sem lennék alkalmas, mint napról napra bizonyítani, hogy az emberiséget nem feltétlenül a gimnáziumi évek, esetleg egy elit középoktatási rendszer határoz meg. Nyilván mindenki arra számítana, ha már 4 nyelvet beszélek anyanyelvi szinten, és 4-es átlagú érettségi bizonyítványt kaptam egy pillanatnyi befektetett energia nélkül, akkor valami nagy dolgokra vagyok hivatott. Véleményem szerint a legnagyobb dolog, amire képes lennék jelen pillanatban az a fogmosás.
A reggelem nagyrészt ugyan úgy megy. Vagy a saját ágyamban ébredek fel – meglepően ritkán történik meg, na, nem mintha bánnám, de nem is teszek érte sok mindent – vagy valaki másnál. Az első reakcióim egyike az, hogy rájövök, merre vagyok. Az életfunkciók is csak az után indulnak be, hogy feltérképeztem a terepet. Ma éppen azon alkalmak egyike volt, amikor egyedül, összedúrt ágyban ébredtem. A kérdés csak az, hogy mi történt aközött, hogy hason fekve lefeküdtem aludni 11-kor és 12 óra alvás után ugyan abban a pozícióban ébredtem fel. Mert hacsak egy gonosz éjiboszorkány nem dúrta föl az ágyamat, akkor semmi értelmes magyarázatot nem találok rá.
A kérdésem azonnal meg is lett válaszolva, amikor a lakótársaimba beleütköztem a nappalinkban. Legalábbis régen az volt, ma inkább egy sörösüvegekkel és pizzásdobozokkal teli szemétdombnak mondanám, ami ontja magából az alkohol, dohány és fű szagát. Üdv a kacsalábon forgó palotámban! Az egyik srác, aki a testvérével osztozkodik az enyémmel szemközti szobán az éjszaka befurakodott mellém az ágyba, mert a bátyja állítása szerint egy „brutáljó” nőt hozott haza, ő meg nem akart a kanapén éjszakázni. A kérdés már csak az, hogy én hol voltam, mikor mindez megtörtént. Nem mintha akár egy atomrobbanást is észrevennék álmomban, szóval azt hiszem, meg sem kellene lepődjek. Ha rajtam múlna, a házat is kirámolhatnák éjszaka.
Ugyan az az unalmas metódus minden reggel, még annyit sem vagyok képes változtatni, hogy a cigi-kávé-fogmosás sorrendjét megváltoztassam. Sokkal jobban szeretem az agykapacitásomat a minimumra csökkenteni, hogy közben ne zavarjon a fejem fölött kialakuló káosz. Ha a zsenit valóban csak egy hajszál választja el az őrülttől, akkor nyilván én azon a penge vékony határvonalon táncikálok és a gravitáció még nem döntötte el, melyik oldalra rántson magával. Engem meg nem zavar a döntésképtelensége, még minden napra van kajám, cigim, kávém és ágyam. Azt hiszem, ezzel mondjuk igazán megkönnyítem a dolgát.
Talán meg sem kéne lepődjek, hogy a hűtő üresen tátong. Szó szerint, mert valamelyik fogyatékos még az ajtaját is elfelejtette becsukni, így jobb híján valószínűleg órák óta hűtjük a konyhát. Őket ismerve talán azóta így van, mióta valaki rájött, hogy ott bizony nem fog ehető kaját találni. Ahogyan én sem, úgyhogy magamra rángatva a bőrdzsekimet (kit érdekel hány fok van, az embernek fenn kell tartania az imidzsét) és a bakancsomat becéloztam a legközelebbi mekit. Közben a telefonomon keresztül újjáélesztést kaptam az internettől. Ez igazából kimerült annyiban, hogy elolvastam a kedvenc együttesem legújabb lemezének kritikáját és belájkoltam pár idétlen képet instagramon, mert én már csak olyan rendes vagyok, hogy ha megkérnek lájkolok. Aztán elolvastam a nővérem smsét, miszerint ha még józan leszek 4kor vigyázzak már egy kicsit a lányára. Ezzel semmi probléma nem volt, Zorka a lehető legaranyosabb másfél éves kisbaba, akit a világ valaha a hátán hordott. Plusz ne feltételezze már rólam, hogy hétköznap koradélután már valahol illuminált állapotban kergetem a „sógornőnek valót” ahogy ő szokta kifejezni. Ijesztően sötét kifejezés ez arra, hogy kihasználom a korom, a sármom és a részeg lányok maguktól széttáruló lábait.
Végül, amikor megérkeztem az eredeti célomhoz azonnal kiszúrtam azt az ismerős hajkoronát. Vagyis ha őszinte akarok lenni, akkor először a seggét ismertem fel, aztán a cipőit és csak utoljára a haját, de ezt neki a világért nem vallanám be. Főleg mert valószínűleg tudja magától is.
”Jóreggelt Cicahal” öleltem át hátulról és a vállára támasztottam az állam. Ha az ember a legjobb barátját nem ölelgetheti mindenféle különösebb ok nélkül, akkor kit? ”Van kedved délután gyereket nevelni velem?” Talán úgy hangzott, mint valami beteg felhívás keringőre. Igazából pedig csak tudtam, hogy Zora talán csak egy leheletnyivel marad le utánam a Léda iránti rajongásban.