Hermer Dániel

Végleg vége a sulinak. Ez az a pillanat, amikor a diákok nagy része fellélegez, és azt hiszi végre eljött a szabadság ideje. Pff … marhaság. Nos, bevallom valakinek tényleg ilyen szerencsés az élete. Viszont én nem tartozom e szerencsés emberek közé. Sose voltam szerencsés, és soha nem is leszek az. Ehhez legelsősorban a küldőm járul hozzá. Fekete haj, fekete ruha, fekete smink, tetkók százai és piercing. Az emberek már az első pillanatban elkönyvelnek. Drogos, emós, depressziós, elmebeteg, bunkó, buzi, stb. Legtöbbször ezek a jelzők ragadnak rám. Nos ebből egyedül a bunkó igaz rám, bár ez az utóbbi években alakult ki. Mindeddig kedves és közvetlen voltam az emberekkel, viszont mostanság már kezdek eltávolodni tőlük. Nem nyílok meg nekik. Elvégre mi értelme lenne? Miért kellene beszélnem és ismerkednem, ha már mindenki elkönyvelt. Igaz, hogy ezek a dolgok az egyik fülemen be, a másikon pedig ki mennek, de akkor is. Nem valami jó érzés. Túl sok olyan ember van a világon, akik nem bírják elviselni, ha valaki más, mint a többiek. Pedig én más vagyok, és mindig is más leszek. Nem vagyok magamba fordulva, és bármennyire is nehéz elhinni nem ülök a sarokban órákon keresztül miközben sírok, mert annyi „baj” ért, sőt! Van humorérzékem, csak kellene egy pár olyan ember, aki ezt felfedezi bennem. Senki sem akar megismerni, de ehhez már hozzászoktam. Ha én nem nyílok, akkor senki sem nyílik. Ha én nem beszélek, senki sem beszél. Szörnyű… Volt egy időszak, amikor mindennél jobbam vágytam egy barátra, de szokásomhoz híven nem tettem rá szert. Most már megszoktam az egyedüllétet, és megvallva nem is nagyon vágyok a társaságra. Persze jó lehet, ha van egy olyan ember, akik tényleg szívesen hülyül veled, vagy akár hétvégén még egy buliba is elkísér. Klassz élet lehet, viszont nekem nem jutott ebből. Sem ebből, sem pedig az iskola utáni szabad életből. Anyám szerint, - aki szintén gyűlöl, mivel nem olyan gyerek lett belőlem, mint, amilyet Ő elképzelt – most, hogy végre ott hagytam az iskolát, van időm arra, hogy dolgozzak, és, hogy végre én szerezzem meg a zsebpénzemet. Hogyne. Egész életemben erre vágytam. Kilépek az iskola kapuján, és már mehetek is dolgozni szupi. Eleinte fel voltam háborodva emiatt. Azt hittem, hogy így végre megtörik, de nem. Egy hét után, egy papír fogadott az asztalomon. Egy pár munkahely neve, és címe szerepelt rajta. Csak itt volt esélyem. A külsőm miatt eléggé beszűkült a munkalehetőségek száma. Kevés helyre jelentkezhettem, mivel sok ember szerint „rémisztő vagyok”. A munkák mindegyike szörnyű volt. Kis állatbolt, bolti eladó, pénztáros, kertészsegéd és ehhez hasonlók. Egyetlenegy munka tűnt normálisnak, és innentől vagyok pincér. Összesen napi hat órát kell dolgoznom, többnyire délutáni, vagy esti műszakban, viszonylag jó fizetésért. Viszont a fehér köpeny, amit viselnem kell – egyenesen utálom – nem takar el mindent. A hajam, a sminkem, a piercingem és néhány tetkóm még mindig látható marad. Sokan kikerekedett szemmel bámulnak rám, amikor odamegyek hozzájuk felvenni a rendelést. Volt, aki azt hitte, hogy szórakozom velük és jól behúzott nekem egyet. Persze a főnök hamar elintézte a dolgot. A férfi körülbelül 20-szor kért bocsánatot feleslegesen. Ők rendszeres vendégek, viszont, amikor engem küldenek ki hozzájuk, mindig bunkó vagyok. Lényegében mindenkivel bunkó vagyok, csak a munkahelyemen egy kicsit visszafogom magam. Semmi kedvem sincs, ahhoz, hogy a stílusom miatt rúgjanak ki. Hat órát kell kibírnom visszafogottan. A nap többi részét olyan stílusban töltöm el ahogy akarom, és ez a lényeg.