Herner Doroti

Nem értem ezt az egészet... Ez teljesen felesleges! És most nem túlzok, tényleg az. Minek meséljem el átlagos, magyarországi életem fontosabb történéseit? Hogy szórakoztassam a jó népet? Mert ha ez a cél, megsúgom, hogy az életemen nem fog senki sem szórakozni. Mert ugyan, mi vicces van abban, hogy az Alföld környékén születtem, tizenhat évvel ezelőtt? Semmi, mert ez a tény inkább ciki, mintsem vicces. És hogy miért...?

Pár évvel a születésem után elköltöztünk, mivel apu egy jól fizető, ügyvédi állás ajánlatot kapott Budapestről, amit nem akart kihagyni, így fogta az egész családot, és fel cuccoltunk a fővárosba. Akkor még nagyon utáltam az egész helyet, túl soknak találtam a kocsikat, a szmogot, és nagyon hiányoltam a zöld területeket, a kicsi, de barátságos játszótereket. Kiskoromban nekem még nagyon furcsa volt minden... De szerencsére ennél nagyobb bajom akkor még nem volt. (Az mellékes, hogy anno ez is hatalmas katasztrófának számított számomra.)
A nagyvárosban kezdtem el az általános iskola első osztályát is. Szerettem. De a gyerekek nem nagyon szerettek engem. Befogadni befogadtak maguk közé, bár azt is nehezen, hiszen nagyrészük az óvodákból már ismerte a másikat, esetleg bölcsis barátok volna... Mit tudom már én! A lényeg az, hogy legtöbbször inkább magamban gubbasztottam egy asztalnál, vagy egy padon, mivel senki sem akart velem játszani. Túl unalmas voltam. Nem voltam cuki, szőke hajú, husi kislány... Nem vágytam annyira a helyes kisfiúk társaságára, és nem vittem minden nap más-más Barbie babát és Kent az osztályba, hogy nagyképűen mutogassam.
De valahogy túléltem az alsó iskola könnyebb éveit, és következtek a felsős évek... Ahol számomra, meg mások számára elszabadult a pokol. A menőbbek piszkálni kezdték a lúzereket, már akkor is, ha egy ruha, vagy a haja nem úgy állt, ahogy kellett. Ilyenkor mindig vérig cikizték az iskola előtt, nem hagyva neki menekülő utat. Durva volt... De engem akkor is durvább dolog miatt pécéztek ki maguknak. Főleg, hogy én arról a dologról nem tehettem, hiszen születésemmel az is jött velem. Az alföldi tájszólásom... Emlékszem, hatodik végéig egész jól tűrtem a dolgokat, csak otthon sírtam el magam esténként, azon gondolkozva, hogy mit vétettem a világ ellen, hogy ezt érdemlem. Nyáron pedig rettegtem, nem akartam visszamenni oda... A viselkedésem kissé feltűnő volt, anyuék pedig észrevették, hogy baj van, és pár órás kérdezősködés és könyörgés után végre kinyögtem, hogy mi a baj. A reakciójuk meglepett. Azt vártam, hogy csak úgy simán áttesznek egy másik iskolába, hogy majd ott jobb lesz, de nem. Anyu és apu összenéztek, másnap pedig kijelentették, hogy halaszthatok egy évet, hosszú kirándulásra megyünk. Mármint anya meg én. Addig pedig apa elintézi azokat a dolgokat, amikről nekem nem kellett akkor még tudnom.

Szóval... Így történt, hogy majdnem egy teljes évig anyával Párizsban éltünk, ahol majdnem tökéletesen megtanultam franciául. Eléggé vicces volt... Az elején csak mutogattam, mert nem voltam hajlandó elfogadni a segítséget, de aztán egész jól belejöttem az idegen nyelve. Az angol és a tört német mellett egész jól mutatott...
Mikor visszatértünk Magyarországra, apa a reptérről már Budára vitt minket, ahol először megláthattam az új házunkat, ami sokkal nagyobb volt, mint a régi. És szebb is. És a szobám is nagyobb volt benne... Azonnal levett a lábamról, pont úgy, ahogy az új iskola, ahol normálisabbak voltak a gyerekek, mint a régiben. Talán ez annak volt köszönhető, hogy vegyes társaság voltunk. Voltam én, a tájszólással, egy félvér lány, akinek az anyukája afrikai volt, és egy japán fiú, akinek a szülei itt kaptak munkát. Szerintem joggal mondhatom, hogy a két évem egész jól elment, sokkal jobban élveztem, mint a régi, bunkó iskolámat. Bár... Azért a Szent Johannába félve jelentkeztem...